Szerkesztőségi cikk. Az úgynevezett „kiegészítő kártérítési megállapodás” Dr. Friedhart Knolle (BUND Westharz) és Ursula Glock-Menger (NABU Osterode) által 2014 márciusában aláírt megállapodás a német természetvédelmi egyesületek által az elmúlt évtizedekben egy konkrét tájvédelmi konfliktusban elkövetett egyik legsúlyosabb stratégiai hibát jelenti. Ez a megállapodás nem a status quo pragmatikus javítása volt – hanem az Ührde közelében található „Am Härkenstein” dolomitbánya 37 hektárral történő bővítésének kulcsfontosságú előfeltétele volt. Ez szerződéses úton biztosította a Déli Harz-hegység egyedülálló, erdős gipszkarsztos tájának egyik utolsó és legértékesebb szakaszának további, visszafordíthatatlan pusztulását legalább három generációra (2090-ig), és Németország két legnagyobb környezetvédelmi szervezete írta alá.
Nem kompromisszum – hanem az ipari hasznosítás legitimitásáról szóló tanúsítvány
Nyilvános nyilatkozataiban a BUND Westharz előszeretettel állítja be a megállapodást „nehéz munkával elért tárgyalási eredményként”, amely „jobb kompenzációs intézkedéseket” eredményezett, mintha egyáltalán nem folytak volna tárgyalások. Ez az érvelés mélyen problematikus és végső soron több okból is félrevezető:
- A BUND és a NABU aláírása nélkül a braunschweigi kereskedelmi felügyeleti hivatal nagy valószínűséggel nem adta volna meg a bővítési engedélyt 2014 áprilisában, vagy csak lényegesen nehezebb feltételek mellett adta volna meg.
A hatóságok kifejezetten követelték a további fajvédelmi intézkedésekről való megállapodást. Az egyesületek teljesítették ezt a feltételt – és így jelentősen megkönnyítették az engedélyezési folyamatot. - A megállapodott „kártérítések” (túlburjánzó gyümölcsös fenntartása, sövények ültetése, kisebb területfenntartási intézkedések) semmilyen módon nem állnak arányban a elpusztított terület ökológiai értékével.
A Blossenberg, a Feldherrenhügel és a szomszédos karsztképződmények a teljes gipszkarsztos táj legváltozatosabb biodiverzitású részei közé tartoznak. Itt ritka, orchideákban gazdag száraz gyepek, magas epifiton-diverzitású mészkő bükkösök, számos denevérpihenő, valamint a karsztos domborzat által létrehozott mikroélőhelyek mozaikja található. Ezeket a struktúrákat sem gyümölcsösök, sem sövények nem pótolhatják máshol. - A megállapodás 2090-ig tartó időtartama egyfajta biankó csekket jelent az ipari gipszbányászat számára.
Még ha komolyan is vesszük a BUND jelenlegi (2026-os) követelését a 2045-ös fokozatos kivezetésre vonatkozóan: a 2014-es megállapodás csak a Rump & Salzmann (Knauf Group) vállalatot kötelezi a benne meghatározott minimumintézkedések betartására – nem pedig egy korábbi fokozatos kivezetésre. Épp ellenkezőleg: szerződéses elvárást teremt arra vonatkozóan, hogy a bányászat a megállapodás szerinti időszak végéig folytatódik.
A rendszerszintű hiba: Kompromisszumot keresni bármi áron a folyamatos akadályozás helyett.
2014-ben a BUND Westharz és a NABU Osterode tudatosan a „tárgyalás a perlés helyett” stratégiát választotta. Ez az álláspont jellemző a német környezetvédelmi egyesületek 2000-es és 2010-es évekbeli politikájára: „konstruktív partnerként” akarnak látszani, helyet akarnak az asztalnál, „valamit ki akarnak belőle húzni”. Az eredmény azonban szinte mindig ugyanaz:
- A befektető megkapja az elismerését.
- Az egyesület azt állíthatja, hogy „megelőzte a legrosszabbat”.
- A pusztítás folytatódik – csak egy kicsit lassabban, vagy egy kicsit több kozmetikai kezeléssel.
Ührde esetében az „elért” eredmény annyira jelentéktelen volt, hogy még csak meg sem közelítette a veszteséget. Ez a zöldrefestés klasszikus esete: apró, könnyen megvalósítható intézkedések máshol, miközben a táj magja helyrehozhatatlanul megsemmisül.
Saját igény elárulása
A kettős mérce különösen cinikus: a BUND Westharz évtizedek óta nagyra becsült vezetett túrákat szervez a gipszkarsztos tájon, elmagyarázva annak egyedi geológiai és biológiai jellemzőit a látogatóknak – mégis 2014-ben aláírta azt a megállapodást, amely további 37 hektárba kerül ennek a tájnak. Ez nem pragmatikus megközelítése a valóságnak. Elárulja saját oktatási küldetését és azokat az embereket, akik megbíznak ezekben a szervezetekben.
Aki egy tájat „Európában egyedülállóként”, „biodiverzitási gócpontként” és potenciális UNESCO Világörökségi helyszínként népszerűsít, nem szabad egyszerre olyan szerződéseket aláírnia, amelyek pontosan ezeket a tulajdonságokat áldozzák fel a jövő generációi számára.
Hosszú távú következmények a természetvédelem hitelességére nézve
A 2014-es megállapodást övező botrány mély sebeket hagyott maga után:
- Növelte a bizalmatlanságot az átláthatatlan és hierarchikus módon működő egyesületi vezetőkkel szemben.
- Bebizonyította, hogy még Németország egyik legértékesebb természeti területén is számíthat az ipar a nagyobb szövetségek együttműködésére – és hogy ez az együttműködés el is érhető, ha elég sokáig tárgyalunk.
A BUND Alsó-Szászország a mai napig (2026. január) nem foglalkozott érdemben az üggyel. Nyilvános elhatárolódás nem történt a megállapodástól, értékelés nem történt, és az érintettek sem kértek bocsánatot. Ehelyett továbbra is a jelenlegi bontásellenes álláspontot hangsúlyozza – mintha a 2014-es megállapodás soha nem létezett volna.
Konklúzió: Az ilyen „kompromisszumok” nem kompromisszumok – hanem kapituláció.
Egy igazi kompromisszumhoz mindkét félnek fel kell adnia valami lényegeset. A 2014-es megállapodás esetében a természet feladta a lényeget (pótolhatatlan karsztos élőhelyek), az ipar szinte semmiről sem mondott le (csupán néhány fenntartási intézkedés végrehajtásának kötelezettségéről), a BUND pedig feláldozta hitelességét, mint az egyedi tájak kompromisszummentes védelmezője.
Aki ma is komolyan azt állítja, hogy ez a megállapodás „a legjobb, amit el lehetett érni”, az félreérti a folyamatos akadályozás erejét. Ha a BUND és a NABU 2014-ben közös pert indított volna, nyilvános szakértői jelentést rendelt volna meg a veszteség visszafordíthatatlanságáról, és mozgósította volna a nyilvánosságot, az engedély megszerzése legalábbis jelentősen nehezebb lett volna. Ehelyett utat nyitottak volna.
A déli Harz-hegység gipszkarsztos tája nem az ilyen „pragmatikus” megállapodások ellenére, hanem éppen azok miatt haldoklik. Amíg a természetvédelmi szervezetek továbbra is azt hiszik, hogy „egyenlő feltételekkel” tárgyalhatnak a nyersanyagiparral anélkül, hogy kizsákmányolnák őket, addig egyre több egyedi táj esik áldozatul a buldózereknek – azoknak a szíves engedélyével, akiknek valójában pontosan ezt kellene megakadályozniuk.
