Az Alsó-Szászországban, Türingiában és Szász-Anhaltban található gipszkarsztos táj Közép-Európa legnagyobb és legfontosabb gipszkarsztos régiója, és a 18. számú, "Dél-Harz Zechstein-öv, Kyffhäuser és Hainleite" biodiverzitási gócpontként több száz védett fajnak ad otthont. A karszt azonban súlyosan veszélyeztetett: annak ellenére, hogy számos területen természetvédelmi területté nyilvánították, a bányászat még a legváltozatosabb biodiverzitású erőforrások kitermelésében is elsőbbséget élvez. Ily módon a bányászat már több mint 50 százalékát elpusztította ennek az egyedülálló tájnak csak Alsó-Szászországban – és vele együtt a ritka növények és állatok élőhelyét is.
MEGJEGYZÉS
A helyi önkormányzat és a bányászati ipar közötti együttműködés szoros. A jelenlegi több millió eurós építési projektek, mint például az Osterode-i "ALOHA" uszoda lebontása és újjáépítése (eredeti becslés: 20,1 millió euró; jelenlegi költségbecslés: 32,1 millió euró) és a bánya személyzetének villájának helyreállítása (további 2,7 millió euró), rengeteg "fehér aranyat" használnak fel: a biológiai sokféleség szempontjából kiemelt területekről származó gipszet a CASEA bányászati vállalat szállítja. A CASEA viszont a REMONDIS Csoporthoz tartozik, amely globális szereplő az újrahasznosítás, a víz és a nyersanyagok területén, és világszerte több mint 30 országban mintegy 800 telephellyel rendelkezik. A németországi Lünenben székelő csoport a Rethmann család tulajdonában van, amelynek vagyonát 3,56 milliárd euróra becsülik.
Amikor a környezetvédelmi szervezetek vagy a média képviselői megkérdőjelezik a CASEA, a Saint Gobain (teljes bevételük körülbelül 28 milliárd euró) és a Knauf (15,4 milliárd euró bevétel) bányászati vállalatai által okozott hatalmas pusztítás célját, a helyi politikusok és lobbisták mindig ugyanazokat az érveket hozzák fel: a bányászati iparág munkahelyeket teremt és megfizeti a nagyon is szükséges iparűzési adót az egyébként „strukturálisan gyenge” Harz régióban. Konkrét számok és tények? Semmi – és a fent említett presztízsprojektekre költött milliókhoz képest ez egy bohózat.
Hasonlóképpen, alternatívákat sem vitatnak meg, sőt, még csak nem is népszerűsítenek. Ez felveti a kérdést, hogy miért nem szerepel egyetlen gipszkarsztos projekt sem az Európai Unió LEADER programjában , annak ellenére, hogy ez a program 1991 óta a „példaértékű innovatív projektek vidéki területeken” támogatását célozza. Ehelyett a LEADER finanszírozott egy vadászterületet a déli Harz régióban, Aschenhüttében, Herzberg közelében.
A turizmus például egész régiókat tarthatna fenn a gipszkarszt körül ( Szász-Anhalt erre kiváló példa ): Egy határokon átnyúló „karsztos tájbioszféra-rezervátum” nem feltétlenül töltené meg a több milliárd dolláros vállalatok és családjaik zsebét, de értelmes és fenntartható foglalkoztatást és jövedelmet biztosítana a helyi lakosság számára. Ez azonban politikailag nem kívánatos. A gipsz újrahasznosításának megfelelő finanszírozása sem. A gipszet gyakorlatilag korlátlanul újra lehet hasznosítani, feltéve, hogy nem szennyezett – és alig van olyan probléma, amelyet ne lehetne technológiailag megoldani. A gipsz újrahasznosítása mégis elhanyagolt Németországban. Míg például Skandináviában legalább egyharmadát újrahasznosítják, Németországban ez az arány kevesebb mint tíz százalék. Figyelembe véve, hogy a forgatókönyvtől függően Németországban évente 670 000 és 1,3 millió tonna gipszkarton (gipszes esztrichek és festékek nélkül) keletkezik, nehéz megérteni, miért túltelnek a hulladéklerakók. 2032-re a jelenleg működő körülbelül 1.000 hulladéklerakó több mint fele eléri üzemidejének végét.
